A napokban irodánk szervezésében a szombathelyi VMSZC Gépipari Technikum egyik osztálya kereste fel városunkat. Komplex program volt; délelőtt Zsámbék nevezetességei, délután pedig autóbuszos körtúra Tinnye, Garancs tó, Péliföldszentkereszt, Bajna útvonalon vissza Zsámbékra. (https://rozettatours.hu/gyertek-zsambekra/)
Mivel a Rákóczi Szövetség által támogatott program volt, a tematikából nem hiányozhattak a magyarságtudatot erősítő elemek – ez évben a szövetség ajánlása szerint – a XX. századból.
Mivel 16 – 18 éves fiatalokról van szó, Kmetz Misi emléktáblája is bekerült a programba. Miután elmeséltem a 18 éves fiú tragédiáját, a diákok felsorakoztak, előkerült egy igényesen elkészített, szép koszorú iskolájukra utaló felirattal, amelyet ünnepélyesen elhelyeztek a dombormű alatt. Utána 1 perces csend következett.
Talán nincs is a leírtakban semmi különös, nekem mégis jól esett, hogy bármiféle ráutaló magatartás nélkül, maguktól, tapintatból és városunk iránti udvariasságból ilyen szép módon hagytak nyomot arról, hogy Zsámbékon jártak. A koszorú ma is ott függ a helyén.
Bevallom, meglepődtem, kicsit meg is hatódtam, ezért a Romtemplom felé haladva csak a Szent Erzsébet-lépcső domborműveinél köszöntem meg ezt a nemes cselekedetet, no nem hivatalosan Zsámbék nevében, hanem a magam, mint zsámbéki polgár nevében.
Jó, hogy ilyen is van! Köszönöm ezúton is a diákoknak és az utazást lehetővé tevő tanáraiknak a szép gesztust.
Kmetz Mihály története Domokos Kázmér tollából:
Akit kétszer lőttek fejbe
Jó Néhány éve, október közepén, Perényi János barátom a következő kérdést szegezte nekem: tudsz-e arról, hogy a zsámbéki temetőben nyugszik Kmetz Mihály, aki 1956-ban tizennyolc évesen a forradalomban vesztette életét?
– Még nem hallottam róla – válaszoltam.
Október 23-án illenék koszorút elhelyezni a sírján szólt, majd így folytatta: én mindent megszervezek, téged pedig arra kérlek, néhány mondat erejéig emlékezz meg róla. – Nagyon szívesen, de mesélj el a fiatalemberről mindent, amit csak tudsz!
Meghallgatva a történetet, megfogott e tizennyolc éves ifjú szomorú sorsa.
Felkerestem Misi ma is Zsámbékon élő testvéreit, s a beszélgetésből kibontakozott az a családi tragédia, amely 1956. október 23-án, a Margit hídnál történt találkozással kezdődött, és amelyre november 6-án Budán, a Széna térről induló Logodi utca üres telkén tett pontot a kivégzőosztag golyója. (Engedtessék meg a személyes hangvétel azért, mert Kmetz Mihályt ma már közeli ismerősömnek, barátomnak érzem.)
Olyan tizennyolc éves fiatalemberről szól a történet, akinek az első világháborúban elesett nagyapja mutatott példát. Őt ugyancsak Kmetz Mihálynak hívták, s nevét ma – többed- magával – a zsámbéki első világháborús emlékmű őrzi.
Unokája 1956. október 23-án a Margit hídnál csatlakozott Szabó bácsi csoportjához, aki a Széna téren folytatta gigászi küzdelmét a megszálló túlerővel és hazai bérenceikkel szemben.
Mihály a Ganz Villanyban dolgozott, ahol szakmunkásként foglalkoztatták. Tizenöt évesen tüdőszanatóriumban kezelték, s ő a gyógyulást hozó kezelés ideje alatt is tanult, leérettségizett, technikusi oklevelet szerzett. Munkásfiatal volt, olyan ” pesti srác”, aki naponta huszonnyolc kilométerről járt a fővárosba dolgozni. Pontosabban (ha ragaszkodni akarunk ’56 szellemébez), akkor azt kell mondanunk, hogy valójában vidéki srác volt, aki pesti sorstársaihoz, az ifjú hősökhöz hasonlóan tizennyolc éves korában akárcsak Mansfeld Péter a hazájáért áldozta életét. Szomorú sorsuk csupán abban különbözik, hogy Pétert a történelem nevesítette, Mihályt azonban a névtelen hősök közé sorolta, és betakarta az ismeretlenség fekete fátylával.
Az 1956. október 23-a és november 6-a közötti időben Miska katonásan felszerelve egyszer hazajött Zsámbékra. Szülei nem akarták visszaengedni Pestre. Édesanyja még a ruháját is eldugta, hogy visszatartsa. Mihálynak azonban mennie kellett. A hazatérés napját követő nap reggelén még indult az az autóbusz, amelyik testestül-lelkestül elvitte.
A forradalmat és szabadságharcot fegyverrel és hazugságokkal leverte a túlerő. Mihályt is elfogták és a Logodi utca egyik beépítetlen telkén négy pufajkás kivégezte. A szomszédos házakból hiába kiabáltak az emberek, hogy már amnesztia van, ne tegyék. Jutott számukra is egy-egy figyelmeztető, fegyelmező géppisztolysorozat az ablakuk alá. Mihály testét gyilkosai a helyszínen hagyták. A környező házak lakói készítettek számára koporsót, majd eltemették a kivégzés helyszínén. A tragédiáról, táviratban értesítették a családot. 1957 február elején az édesanya és a testvér hozta haza Mihály holttestét.
A szülők már nem élnek. Mátyást, a testvért még ma is gyötri az exhumálás borzalmas emléke. A kivégzéséről, a gyilkosságról a szemtanúk tájékoztatták a családot.
A temetési szertartás alatt kevés falubélit lehetett otthon találni.
Elment az utolsó autóbusszal testestül-lelkestül, és lélek nélkül kellett visszahozni szülőfalujába.
Ám végső nyughelyén sem pihenhetett zavartalanul. A síremlékén elhelyezett fényképét valaki egy ismeretlen szintén „kivégezte”. Ez a lövés is a fején találta, ott, azon a helyen, ahol a pufajkások gyilkos golyója érte.
Mihályt kétszer gyilkolták meg: először életében, másodszor holtában, jelképesen.
Emlékét az utókornak őriznie kell! Kmetz Mihály Zsámbék szülötte feltétlenül megérdemelne egy emléktáblát, fordult meg a gondolat a fejemben.
A rendszerváltás első néhány évében október 23-án még tartottak megemlékezést, koszorúzást a sírjánál. Sajnálattal kellett azonban megállapítani, hogy ez akkor nem vált hagyománnyá. Ennek egyik fő oka, hogy a faluban nem volt szokás központi ünnepség keretében ’56-ról megemlékezni. Egy másik gondolat arról szólt, hogy ezen változtatni kell.
Megvalósult, s ennek eredményként 1998-tól minden év október 23-án ünnepi megemlékezésre kerül sor. A hagyományteremtés évében mintegy húsz-huszonöt főből álló társaság újból koszorút helyezett el Kmetz Mihály sírján, majd megemlékezést tartott annak reményében, hogy e világtörténelmi esemény évfordulóját a jövőben a március 15-i nemzeti ünnephez hasonló módon fogják a zsámbékiak, koszorúzással egybekötve megünnepelni.
Mihály szomorú története Ausztráliáig repült. Az ottani magyar szabadságharcos szervezet, a zsámbékiak és a környező településekről az ünnepségre érkezők 1999. október 23-án együtt ünnepeltek. A szervezők örömmel üdvözölték soraikban a Történelmi SZDP képviselőit, akik az ’56-os ifjú hős emléktáblája alatt szintén elhelyezték a megbecsülés és szeretet koszorúját. Az emléktáblát Király Lőrinc szobrász-restaurátor barátunk készítette, a költségekhez az ausztráliai magyar barátaink is hozzájárultak
Zsámbék, 1999. február hó
Forrás: http://cserhat-muveszkor.hu/domokoskazmer4.html